6. Fejezet

   Három nap telt el, amióta kijelentettem, hogy szeretem Danielt. Furcsa belegondolni, de így volt. Danielnek még nem mondtam el, túl korainak gondoltam, nem csak neki, de nekem is. Túl hamar lettem szerelmes, túl gyorsan történt minden ahhoz, hogy rendesen át tudjam gondolni. Amióta a Reed Enterprises Industriesnél dolgoztam volt időm új állás után nézni. Persze jó volt Daniel közelében lenni, de kezdtem észrevenni, hogy a munka társaim egyre csak sutyorogtak mögöttem. Nyilvánvaló, hogy miért. Minden nap együtt ebédelünk Daniel irodájában, hosszan "ebédelünk", ami lassan már nem álcázható megbeszéléseknek. Amikor megemlítettem Danielnek ő csak megvonta a vállát és elintézte egy "engem nem érdekel"-lel. Én nem tudtam ennyiben hagyni. Zavart, hogy a munka társaim azt gondolják, hogy csak azért kaptam meg a munkát, mert a főnököm megdughat. Legszívesebben tudatnám az összessel, hogy én nem akartam itt dolgozni, mégis így esett, de inkább csendben tűrtem a pletykálkodást. Tessa nagyon aranyos volt velem. Elterelte a figyelmemet és az új munkám megtalálásában is segített. Sok helyen kutakodtam, de egyik állás sem tetszett igazán. Végül kettő állás között vacilláltam. Az egyik állás, itt helyben van a Seattle-i Városi Könyvtárban, a másik New Yorkban. Egy New Yorki Múzeumban dolgozni maga lett volna az álom. Mindig is imádtam a művészetet. Amíg Párizsban tanultam részt vettem egy pár feltáráson és restauráción és nagyon élveztem. Nem akartam itt hagyni Emmát és Danielt sem. Emiatt a két ember miatt maradnék.

-Szerintem jelentkezz! Gyerünk!-Tessa mellettem ült egy kis kinyitható széke, egyik kezével az asztalra könyökölt, a fejét rá hajtotta.- Tudom, hogy ezt akarod...

Mereven ültem a gép előtt. Képtelen voltam rákattintani a jelentkezés gombra. Tényleg nagyon szeretném ezt az állást, de képes lennék itt hagyni Emmát, és Danielt? Képes lennék 2800 mérföld távolságra? Nem látnám Danielt. Nem, nem, nem, nem! Nem tudnám megtenni.

Villogni kezdett a telefonon a piros gomb, ami azt jelezte, hogy Daniel keres.

-Nora, megtenné, hogy felhívja a Waters Field & Leamant. Egy új reklám kampányt kéne szervezni.-komoly üzleties hangjától végig futott a hideg a hátamon. Rossz napja lehet, ennél azért kedvesebb szokott lenni. Talán hozzá is eljutottak a pletykák, ezért ilyen?

-Igen, uram. Még valami?

-Más nincs.-azzal letette. Ráncolni kezdtem a homlokomat. Mi a fene baja van? 

Vissza pillantotta a gépemre és láttam, hogy elküldtem a jelentkezésemet. De hát én nem is nyomtam meg a gombot!

-Meg is köszönhetnéd, ahelyett, hogy ilyen ijedt arcot vágsz...-legyintett egyet Tessa. Hitetlenkedve néztem fel rá.

Jelentkeztem a Metropolitan Művészeti Múzeumba. Izgatott lettem és közben letört is. Mi lesz ha megkapom az állást? Elfogadom? De mi lesz Daniellel? Mondjam el neki?

   A jegyzet tömbömmel megálltam Daniel irodájának ajtaja előtt és bekopogtam.

-Gyere!-hangja még mindig hűvös. Óvatosan benyitottam, felnézett a laptopjáról és az arca ellágyult. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és becsuktam magam mögött az ajtót.

-Beszéltem a Waters Field & Leaman-nel. Azt mondták ide küldenek valakit jövő hét hétfőn, hogy megtárgyalják a részleteket. Bár be kell vallanom győzködnöm kellett őket.

-Ugyan miért?-meglepett volt az arca.

-A Crossfire Industries megvette a céget és most már alájuk tartozik.-figyeltem, ahogy az arca a nyugodtból jéghideg maszkká változik.

-A Crossfire...?-sziszegte. Bólintottam, mert képtelen voltam bármit is kipréselni magamból. Mi ez a nagy cécó a Crossfire körül? 

Daniel megnyomkodta az orrnyergét, majd újra rám nézett. Újra az én Danielem volt.

-Mr. Reed... szeretnék szabadnapot kérni...-leültem az asztallal szemben lévő kis székre.

-Rendben, mikor?-kezeit összekulcsolta, úgy könyökölt az asztalra. A szeme izzott, tudtam mire gondol.

-Jövő hétfőn.-azzal a "vajon miben mesterkedsz" nézéssel szemben kissé elbizonytalanodtam. Nagyon nyeltem és folytattam.-Egy állás interjúra mennék. New Yorkba.-Daniel száját összeszorította, szemei villogtak.

-Nem.-jelentette ki fagyosan.

-Mi az, hogy nem?-döbbentem néztem rá. Csak úgy azt mondta, hogy nem. 

-Nem mész el New Yorkba...-az egyik öklével rácsapott az asztallapra. Ijedtemben ugrottam egyet.
-De igen is elmegyek! Nem mondhatod meg, hogy mit csinálhatok és mit nem!-Felálltam és az ajtóhoz igyekeztem. Hallottam, hogy ő is feláll a székéből és utánam jön. Ugyan az ajtót elértem, de már nem tudtam kijutni rajta. Daniel megperdített, két karja a a fejem mellet, testével neki szorított az ajtónak. Éreztem a vágyát és a hevesen verdeső szívét, hallottam, hogy felületesen lélegzik akárcsak én. Akartam, de nem adhattam meg magamat. Az én döntésem, az én életem.

-Daniel, kérlek...eressz..-alig hallható suttogás volt a hangom, mindenem remegett. Nem a félelemtől, hanem a vágytól, ami hozzá kötött.

-Nem mehetsz el...-orrával végig simított a homlokomon, az arcomon és a nyakamon. Az izmaim megfeszültek, majd elernyedtek, miközben mindenem libabőrös lett.-Nem hagyhatsz el...

Ó istenem! A következő pillanatban a noteszem a földre esett, kezeimmel a hajába túrtam és magamhoz húztam. Kétségbeesetten csókolt, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban eltűnök. Danielnek szüksége van rám? Eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézzek. Az a gyönyörű kék szem pár most úgy nézett rám, mintha szenvedne. Megráztam a fejemet, mire Daniel kifújta a levegőt. Szűzies csókot lehelt az ajkamra, majd engedett a szorításán.

-Lenne még valami...-Csak nyugalom! Próbáld meg úgy mondani, mintha nem érdekelne! Mély levegőt vettem és megpróbáltam gyorsan túl lenni rajta. Daniel kissé elhúzódott, hogy lássa az arcomat. Minden hova néztem csak rá nem. Nem akartam, hogy lássa rajtam a féltékenységet.-A felesége kereste...-a magabiztos nem érdekel kijelentés nem jött össze. A hangom a mondat végén elcsuklott és ez inkább hangozz úgy, mintha egy rasszista ember egy zsidóról beszélne. Daniel két kezébe fogta az arcomat, majd újra megcsókolt.

-Nem fogadom...-mondta lágyan, de határozottan. Lehet, hogy miattam nem fogadja? Bólintottam. Daniel vigyorogni kezdett és rájöttem, hogy azért mert tátott szájjal bámulok rá. 

-Vissza megyek dolgozni.-mondtam végül. Megcsókolta a homlokom, elengedett és kinyitotta nekem az ajtót. Biccentettem és vissza sétáltam a helyemre.

   A délutáni megbeszélést fixáltam le, közben pedig Danielen járt az eszem. Úgy éreztem, hogy minden rendben. Ha eddig kételkedtem is abban, hogy Daniel komolyan veszi ezt az egészet, most megbizonyosodhattam az ellenkezőjéről. A kétségeim elmúlt az iránt, hogy a felesége fog szétválasztani minket.
Csengetett a lift és már nyílt is az ajtó. Tessa libbent oda az üveg ajtóhoz, ami elválasztotta az emelti irodákat a folyosótól.
-Mrs. Reed!-még a szőr is felállt a hátamon.-Örülök, hogy látom. Hogy van mostanság?
Egy magas és karcsú nő lépett Tessához és átadta neki a kabátját. Platina szőke, begöndörített haja a tarkójáig ért, egy fekete, testhez simuló kosztümöt viselt. Szemei sötét barnák és kőkemények, akár a jég. Bájos mosolya a szemét nem érte el. Botladozva felálltam, hogy tudassam vele, hogy Daniel nem akarja fogadni.
-Köszönöm.-elindult az iroda felé. Szóra nyitottam a számat, de a feltartott tenyerével belém fojtotta a szót.-Ne fáradjon. Majd én bejelentem magam.-Azzal tovább sietett és kopogás nélkül belépett a főnököm és szeretőm irodájába. Hangos csattanással csukódott be az ajtó.
-Ez a nő egy hárpia. Nem értem Mr. Reed hogy volt képes elvenni.- Tessa leült mellém és elkezdtük enni az ebédünket. Mind ketten görög salátát rendeltünk. Ha eddig kívántam is az ételt, hát már elmúlt. Daniel és Mrs. Hárpia kettesben vannak oda bent. Vajon mi folyik oda bent?
-Hát, mindjárt megtudjuk.-kaptam választ a ki nem mondott kérdésemre. Tessa a mutatóujjával a telefonra bökött, amin a kis piros gomb villogott. Felvettem a kagylót és kettőnk között tartottam, hogy mind ketten halljuk.
-Ááá...Daniel...-Katherina nyögéseit hallottam, és  az asztal rázkódását.-Ez az...-a nő egy hangos nyögéssel élvezett el és a következő másodpercben egy férfi követte. Daniel... Lecsaptam a telefont, nem tudtam tovább hallgatni. A hányinger kerülgetett. Kezemet a szám elé tettem, ezzel növelve az esélyét annak, hogy nem a klaviatúrára hányok. Mély levegőt vettem és lassan fújtam ki. Ezt ismételgettem, amíg el nem múlt az émelygés.
-Uram isten...-Tessa hamuszürke arccal és elkerekedett szemekkel nézett maga elé. Műanyag villáját a tálba ejtette és nem mozdult. Én dühös voltam. Hittem neki, hittem, amikor azt mondta vége lesz ennek a Katherina dolognak, de hazudott. Nem én kellettem neki, hanem a bosszú. Én voltam az a tárgy, ami megadta neki ezt az örömet. Boldogan sétáltam bele a csapdájába gondolkodás nélkül.
-Kérdezhetek valamit?-szinte fulladoztam. Próbáltam erősnek és nem törődömnek tűnni, de képtelen voltam rá. Tessa bólintott.
-A múltkor, amikor Mr. Reed sokáig benn maradt...-nem tudtam befejezni a mondatot. Hogy kérdezzem? Akkor is itt volt a felesége? Akkor is dugott a feleségével?
-Igen, Mrs. Reeddel volt.
-És akkor is...-a hangom elcsuklott. A szemeimet könnyek égették. Hogy lehettem ennyire ostoba?
-Fogalmam sincs...-egyik karjával átölelt és a fejét a vállamra hajtotta.-Sajnálom Nora..
-Mégis mit?-horkantottam. Hogy egy seggfejbe szerettem bele? Hogy én csupán egy játékszer voltam? Szerencsémre Tessa nem tudott mindent, hogy mi is folyik itt Daniel és köztem.
-Láttam rajtad, hogy oda vagy érte! És a vak is látja, hogy ő is érted.-fejével az ajtó felé bökött.
-Hülyeség...semmi sem történt köztünk...-megpróbáltam a legjobb nevetést alakítani.-Miért is akarna bármit is egy magam fajta lánytól..?
Tessával végig beszélgettük az ebédet, nagyon igyekezett elterelni a figyelmem és ezért nagyon hálás vagyok neki. Miután vissza ment a dolgára én felhívtam Emmát.
-Ez komoly?-Emma hangja akár a mennydörgés. Hihetetlenül félelmetes tud lenni.
-Mégis mit hittem? Hogy ő is belém szeret?-halkan beszéltem, nehogy valaki meghallja. Állandóan az ajtót lestem, de még mindig nem jött ki senki.
-Nem gondoltam volna, hogy ekkora szarházi...Ha találkozok vele én...
-Nyugodj meg! Este megbeszéljük, most mennem kell dolgozni. Szia.-letettem, meg sem várva Emma válaszát. tudtam, hogy órákon át képes lenne ócsárolni, de ehhez most nem volt erőm. Magában majd úgy is lerendezi és este a tömör változatot adja majd elő.

    Este, amikor eljöttem nem szóltam Danielnek. Miután a felesége enyhén ziháltan, kissé elkenődött rúzzsal távozott, már képtelen voltam a szép pillanatokra gondolni. Minden, amit eddig hittem valótlan. Nem velem akar lenni, csak a bosszú vágyát akarja kiélni.
Kiábrándultan mentem haza, ezúttal gyalog. Úgy éreztem szükségem van egy kis sétára, hogy kitisztuljon a fejem.
A vacsorát készítettem, amikor csörgött az otthoni telefon. Emma vette fel és nagy meglepetésemre le is csapta azonnal. Érdeklődve figyeltem, amint bosszúsan közeledik felém és leül a pulthoz.
-A telefonod?
-Kikapcsoltam. Miért?-éppen az uborkát szeleteltem. Vártam, hogy a hús megsüljön a serpenyőben. néha megnéztem és megforgattam.
-Helyes.-biccentett és figyelte mint ügyködök. Miután végeztem a zöldség szeleteléssel, megfordultam a pultnak dőltem és összefontam a karomat.
-Miért?-kérdeztem ismét, most már kicsit erősebben. Emma lebiggyesztette az alsó ajkát és bűnbánóan nézett rám.-Emma...-szólta rá.
-Állandóan hívogat...-szakadt ki belőle és az asztalra csapott. Még mindig értetlenül néztem rá, mire a szemét forgatta.-Daniel...-megállt bennem a levegő. Minden lecsendesült és csak a dübörgő szívemet hallottam. Újra a húsra összpontosítottam, mert a szemeimet könnyek égették. Minden erőmmel azon voltam, hogy vissza tartsam őket. A számat össze szorítva vettem ki a hús darabkákat egy tábla. Az alsó szekrényből két lapos tányért vettem elő, a fiókból villát és az asztalhoz siettem. Elkezdtem megteríteni, majd feltálaltam az ételt.
-Hmm...Gyros.-automatikusan bólintottam. Mertünk magunknak és falatozni kezdtünk. Semmi étvágyam nem volt, csak kotorásztam az ételt. Néha-néha bekaptam egy-egy falatot, de semmi több. A vacsora végénél tartottunk, amikor kopogtattak. Emma ment az ajtóhoz és fogadta a vendéget.
-Beszélnem kell vele...-Daniel hangját hallottam. Határozott volt és ellenmondást nem tűrő. Szerencsére az én Emmámat nem olyan fából faragták, aki azonnal megadja magát. Sőt, ő a végsőkig is kitart.
-Nem. És most menj el.-remegő lábakkal álltam fel és indultam el a szobámba.
-Nora...-a hangja kétségbeesett volt. Nem kellett volna megfordulnom, de késztetést éreztem, hogy lássam az arcát. Az egyik legrosszabb döntésem volt, amit valaha is hoztam. Tartása görnyedt volt, az arca fal fehér és a szemei csillogtak, hogy könnyektől vagy a fáradságtól, azt nem tudom.-Nora...-esdeklőn nézett rám. A karjába akartam vetni magam, hogy érezzem a teste melegét, a szíve dobogását. hogy csillapítsam mind kettőnkben a fájdalmat, de eszembe jutott a mai nap. Ahogy a felesége besétált, majd a hangok, amiket a telefonban hallottunk, aztán a bizonyíték, hogy még együtt van a feleségével. A vigasztaló ölelés helyett az ágyamat választottam. A fejemet elfordítottam Daniel arcáról és a szobámba menekültem minden egyes érzésem elől.

    Az éjszaka közepén ébredtem, izzadságtól ragadósan. Kapkodtam a levegőt, de még a lélegzet vétel is fájt. A fürdőbe mentem és beálltam a zuhany alá. A forró víz ellazította a megfeszült izmokat, megnyugtatta a gondolataimat. Csak a vízre koncentráltam, ahogy lemossa rólam az elmúlt hetek mocskait.
Nyugodtabban tértem vissza a szobámba. Az asztalomhoz sétáltam és felkaptam az Monte Cristo Grófját, hogy majd a könyv újra álomba szenderít. Az asztalomon egy lap állt rajta nevemmel. Daniel kézírása. Kinyissam? Nem. Leültem a székemre és bámultam a lapot. Mi lehet benne? Tényleg érdekel? A mai nap után már semmiben nem vagyok biztos. Kinyitottam a könyvet és olvasni kezdtem.

   Iszonyatos hátfájással ébredtem a székemben ülve. Olvasás közben aludtam el, egy nem túl kényelmes pózban. Beszélgetést hallottam a konyhából. Kitöröltem a szememből az álmot, felálltam, kinyújtóztam és kicsit megmozgattam végtagjaimat és nyakamat. Ezentúl az ágyamban olvasok. Kibotorkáltam a konyhába.
-Jó reggelt!-köszöntem Emmának és Camnek. Kinyitottam a hűtőt és elővettem a tejet.
-Jó reggelt! Jól vagy?-Emma lépett mellém, aggodalmas arca elárulta, hogy ő tette az asztalomra a levelet. Vajon elolvasta?
Mosolyogva bólintottam, majd levettem a polcról a müzlit. Elővettem egy kis mélytányért és összeöntöttem a tejet és a müzlit. A nappaliba sétáltam és törökülésben leültem Cam mellé a kanapéra. Mind a ketten kíváncsian méregettek.
-Mi van? Jól vagyok és nem olvastam el, ha erre vagytok kíváncsiak...-rántottam meg a vállam nem törődöm módjára. Falatozni kezdtem a reggelimet. A tvben a Sccoby-Doo ment. Régen nagyon sokat néztem, imádtam. Párizsban is néha bekapcsoltam és megnéztem egy-egy részt.
-Nem nézel ki túl jól...-jelentette ki Cameron.
-Ilyet nem illik mondani egy nőnek. Pláne nem a húgodnak!-nevettem. Tegnap reggel óta először. Az én bolondos bátyám mindig fel tud vidítani.
-Mi lenne ha ma elvinnélek valahova?-Egyik karjával átkarolta Emma vállát, barátnőm a vállára hajtotta a fejét és onnan figyelt.
Megrántottam a vállam.
-Oké. Végül is jól jönne egy kis figyelem elterelés.-Cam vigyorgott, majd ő is a mesét kezdte el nézni.

     -Kész vagy?-kiáltotta Cameron. Gyorsan magamra kaptam a barna dzsekimet és végig mértem magamat a tükörben. Fekete csőnadrágot, egy fehér pólót, amin az Eiffel-torony díszelgett és egy fekete dorkót húztam. Kisiettem, Cam már a kocsiban várt.
Kicsit beborult oda kint és hűvös is volt. Lefutottam a lépcsőn és beszálltam az anyós ülésre. Emma nem jön velünk. Azt mondta tanulni a kell, de szerintem csak egy kis időt akart adni nekem meg a bátyámnak. Cam beindította az autót és besorolt a forgalomba. Akkor voltunk utoljára kettesben, amikor az érkezésem után beültünk F.X. McRory's-ba. Akkor veszekedtünk, faképnél hagytam és nem sokkal utána Párizsba utaztam. Visszagondolva lehet, hogy rossz ötlet volt Daniel után menni. Lehet? Biztos, hogy rossz ötlet volt!! A tudatalattim felébredt és ma éppen a kioktatós hangulatban van. Az a baj, hogy igaza van. ha nem mentem volna után, most nem ülnék a bátyám mellett, valami meglepetés helyre kocsikázva, összetört szívvel. Saját magamnak okoztam az egészet, viselnem kell a következményeit. Rien qu'il! A fenébe veled Daniel Reed!
-Hová megyünk?-néztem az utcákat, de semmi sem volt ismerős. Lehet, hogy olyan régen voltam itthon, hogy arra sem emlékszem mi hol van?
-Majd meglátod...-Cam arcán egy ezer wattos mosoly jelent meg. Vajon mit tervez?

  

    Egy gokart pálya mellett parkoltunk le a város szélén. Kérdőn vontam fel az egyik szemöldököm. Mit keresünk itt?
-Levezetjük a feszültséget.-vigyorog és kiszáll a kocsiból. Honnan tudja mindig, hogy mire van szükségem? Követtem a példáját és én is kiszálltam. A tulajdonos vigyorogva, széttárt karokkal fogadta Camet. Medve öleléssel megölelték egymást, majd a bátyám felém intett. Oda siettem hozzájuk és kezet ráztunk.
-Peter.-mutatkozott be. Nagy darab volt úgy magasodott fölém, mint egy hegy. Barna rövid haja volt, és csupa izom.
-Nora. Nagyon örülök.-vissza mosolyogtam.
-Erre gyertek. Ezt a kettőt nektek tartottam fent.-mutatott a két kis gokart kocsira a pálya szélén. Fent tartotta? Tudta, hogy jövünk?
-Reggel beszéltem le. Tudtam, hogy nem mondasz nemet.-Cam átkarolt és a kis kocsikhoz vezetett. Mind ketten elfoglaltuk a helyünket, felvettem a maszkot és a bukósisakot.

-Verseny?-kérdezte Cam és láttam a szemében az izgalmat. Miért ne? Bólintottam és az indulásra koncentráltam.
A jobb oldalon Peter egy olaj foltos kendőt emelt fel, jelezve, hogy készüljön a kezdésre. Karján rántott egyet és a kendő felszállt a levegőbe. Felmordult a motor és már indultunk is. A pálya viszonylag hosszú volt és kanyargós. Volt egy pár elég durva 90 fokos kanyar, amit először nehezen vettem be, de a következőnél már tudtam mire kell számítani. A második kör elejéig Cameron vezetett, bő három kocsi hossznyival, de a pálya elejénél megcsúszott és én kerültem előnybe. Gyorsabbra fogtam a tempót és hasítottam a levegőben. Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad az ereimben, a szívverésem felgyorsul és már vigyorogtam. Minden szomorúságomat és idegességemet a kocsiban hagytam és örömmel adtam át magamat a szórakozásnak. Két kanyar volt vissza a pályából és Cameron szorosan a nyomomban volt. Kitartás Nora, menni fog! Nyerni fogsz!
Nem hagytam, hogy megelőzzön. Akárhányszor gyorsított elé vágtam, kénytelen volt fékezni és szinte hallottam, hogy szitkozódik. Vigyorogva hajtottam át a cél vonalon. Megállítottam a kocsit, levettem a sisakot és a maszkot és a duzzogó Camhez futottam és a nyakába ugrottam.
-Ügyes voltál hugi. Nem mondom, meggyűlt veled a bajom...- vigyorgott. Utoljára a születésnapján láttam ilyen vigyort, amikor kibontotta az ajándékomat.
Web kamerán keresztül beszéltünk. Megígértettem anyával, hogy csak a szülinapján adhatják oda neki. Egy Nikon fényképezőt kapott. Imádott fényképezni, nem csak a kamera előtt állni.
-Vissza vágó?-kérdezte. lelkesen bólogattam és már vissza is pattantam a kocsiba.

   A hétvégén voltunk moziban, vásároltunk és otthon punnyadtunk. Vasárnap este egy kisebb utazótáskával, benne a holnapi interjú ruhámmal, pizsamával, fogkefével és cipővel mentünk a repülőtérre. Megöleltem a tesómat és Emmát és felszálltam. Öt órakor elindult a gép és felszálltunk.

A gép hat óra múlva leszállt a New Yorki Lincoln Park Repülőtéren. Gyorsan fogtam egy taxit és már útban voltam a szálloda felé, ahol szobát foglaltam.

The Carlyle, A Rosewood Hotelben szálltam meg két utcányira a múzeumtól. Elfoglaltam a szobát és az ágyba dőltem. Végül bekapcsoltam a telefonom. Tizenkét nem fogadott hívás, kilenc hangposta és mind Danieltől. Kitöröltem őket és felhívtam Emmát és anyámat, hogy megérkeztem. Azután elmentem lezuhanyoztam. Az ágyban még olvastam egy kicsit,de amikor éreztem, hogy csukódnak le a szemeim, félretettem Monte Cristo Grófját és elaludtam. 

New Yrok városa forgalmas, minden tele energiával. Egy piros testhezálló, kissé dekoltált kösztümben léptem ki a forró, nyári New Yorkba. Manhattanben már reggel nyolckor nyüzsög az élet. Rohanó üzletemberek, és vásárlók minden fele. Levegő vételnyi hely nincs köztük. Elindultam gyalog a múzeumba, nem éreztem szükségét taxival menni két utcát. Amúgy is volt két órám az interjúig. Végig sétáltam a 76dik utcán és ráfordultam az 5dik sugárútra. Fél tízre a Metropolitan Múzeum előtt álltam. A monumetális épület fölém tornyosulva várta, hogy belépje. Felsétáltam a lépcsőn és a jegypénztár fele igyekeztem. 

-Jó napot! Állás interjúra jöttem.

-Jobbra fordul, és a folyosó végén balra lesz az iroda.-egy fiatal, szőke hajú hölgy üdvözölt. Az útbaigazítás közben erősen gesztikulált a kezeivel, mintha nem érteném amit mond. Bólintottam, megköszöntem és elindultam az iroda felé. Végig sétáltam a sötétzöld szőnyegen, majd a folyosó végi ajtó előtt megálltam és bekopogtam. 

-Szabad!-kaptam meg az engedélyt. Óvatosan beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy kopaszodó, teste öregember ült a hatalmas asztal mögött. Az iroda nagyobb volt, mint számítottam rá. A fala mentén könyvespolcok, az ajtó két oldalán márvány vázák álltak. 

-Ön bizonyára Miss Blade, ha nem tévedek?-felpillantott a szemüvege mögül, majd felállt, hogy üdvözöljön. Oda siettem és kezet ráztunk.-Dr. Enrique Montez. Nagyon örvendek.

-Részemről az öröm, Mr. Montez.-intett, hogy foglaljak helyet, majd leült velem szemben.

    -Igen anya, minden rendben ment.-nyugtattam meg. éppen egy Starbuckban vártam a kávémra, amikor elhívott.
-Gondolod, hogy megkapod az állást?
-Hát nagyon remélem. Azt mondta, majd értesítenek.-sóhajtottam. Mindig mindent túl dramatizál. Persze nagyon szeretnék itt dolgozni, és a várakozás sem az én életstílusom, de benne van a pakliban.-Rajtam kívül még hárman jelentkeztek a munkára. Nem fog azonnal dönteni...
A kinti New Yorkot néztem. A kis kávézóval szemben egy hatalmas felhőkarcoló állt, a Crossfire épület. Daniel cégének a riválisa. Daniel... vajon mit csinálsz most?
-Biztos, hogy New Yorkban akarsz dolgozni?-anyám hangja rázott vissza a jelenbe.
-Nem tudom...-a nevemet mondták és a pulthoz sétálva átvettem a kávémat. Az embereket kerülgetve próbáltam kijutni az épületből.
-Most jöttél csak haza, alig voltál itthon és máris egy másik városba akarsz költözni? És mi lesz Emmával?-a szokásos "akkor is megpróbállak  lebeszélni róla" duma. Ez Párizsnál sem sikerült, akkor most miért menne?
-Anya...
-Drágám én megértem, hogy csodás múzeum, de itthon, Seattleben is vannak. Itt is nézhetnél egyet.-végre sikerült az utolsó emberen is átférkőznöm és kiléptem a párás utcára. Mon Dieu, milyen meleg van! Átvágtam az úton, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a Crossfiret. Magas és impozáns épület volt, a férfiasság megtestesítője.-Nem akarom, hogy megint elmenj! Miért csnálod ezt velem?-hallottam, hogy sír.
-Anya...-bosszúsan fordultam mag és nekiütköztem valakinek.-Anya most le kell tennem, szia.-megszakítottam a hívást, bedobtam a táskámba a mobilt és egy zsepi után kutattam. csak én lehetek ilyen béna, hogy leöntök valakit kávéval. Ráadásul egy öltönyös embert.
Óvatosan dörzsölni kezdtem az anyagot.
-Annyira sajnálom! Olyan ügyetlen vagyok....-hadartam el. Amikor felnéztem elállt a szavam. Egy gyönyörű férfi nézett le rám kíváncsian. Fekete rövid, göndör haja, mély kék szeme volt. Arccsontjai erősen rajzolódtak ki.  Ajka apró mosolyra húzódott.
-Christopher Cross.